Betekintés a fájdalomcsillapítás történelmébe – út a halálhörgéstől az örömkönnyekig.
A fülledt előadó teremben néhány lámpás világít csak, a vér és bűzös váladékok szaga émelyíti a gyomrokat, a műtétre váró beteg halk, félelemmel teli nyöszörgése keveredik az orvostanhallgatók izgatott morajával, akik a kor sztár sebészére, Warrenre várnak.
Amputálás a következő műsorszám, túlzás nélkül használva itt és most a műsor szót.
A résztvevő medikusok, elsősorban az újoncok, kárörvendve várják, melyik társuk ájul el először, nem bírván elviselni a beteg jajveszékelését, halálos kínban vergődését a kötelek alatt és végül a valószínűleg bekövetkező utolsó, iszonyattal terhes halálhörgést.
Minden műtét évszázados pokoli műsor volt mind a borbélyok, később sebészek, mind a jelenlevő orvostanhallgatók számára.
A hatékony, széles körben alkalmazható műtéti fájdalomcsillapítás ismeretlen fogalom volt az emberiség számára egészen 1846. október 16-ig.
A korabeli műtétek évezredeken át valóban a kés és fájdalom elválaszthatatlan ötvözetét jelentették, a betegek többsége kiszenvedett a fájdalom okozta hihetetlen sokkban, ha néhányan túl is élték azt, akkor jött a sebfertőzés, az vitte el őket néhány, szerencsésen erős alkatú ember kivételével.
Orvostörténeti leírások szerint 1821 és 1823 között mindösszesen 43 operációt jegyeztek be a Massachusetts General Hospital könyvébe.
John Collins Warren, a Harvard Egyetem orvosi tanszékének anatómia és sebész professzora itt is professzor volt, itt végzett műtéteket, rezzenéstelen arccal vágva le az ébren lévő betegek súlyosan sérült vagy üszkösödő végtagjait, metszette ki daganatos szerveiket, majd kezét vérfoltos kötényébe törülve várta a következő áldozatot. A kézmosás elemi szükségessége ekkor még nem merült fel.
Koponyalékelések, amputálások, daganatok eltávolítása a betegek tiszta tudatállapota mellett történtek, csekély hatással bírtak a fájdalomra az akkoriban alkalmazott kábító hatású növényi főzettel átitatott labdacsok. A szerencsétlen betegek mérhetetlen szenvedésének megszokott látványa részvétlenségre, ridegségre nevelte a sebészeket.
Ahhoz, hogy valaki sebészkés alá feküdjön a legmélyebb borzalmakat kellett átélnie, ahol a valószínű halálos kimenetel is jobbnak tűnt a jelen szenvedésnél.
Mint a legtöbb híres vagy akár kevésbé híres sebész is abban az időben, Warren sem hitt abban, hogy fájdalom nélkül lehet operálni, hiszen a fájdalom a műtét része, hiszen mindig is az volt.
Mégis ez a zárkózott, gőgös sebész, az akkori világ egyik legnevesebb sebésze megengedte egy Morton nevű embernek, aki ellopta az éteres altatás technikáját Horace Wells-től, a felfedezőtől, hogy bemutassa, mégis mit tudhat az éter, mint fájdalomcsillapító anyag.
Orvostörténeti forrás szerint szó szerint így mondta: „A mostani műtétnél kipróbáljuk Morton úr szerét, amelyről azt a csodát rebesgetik, hogy azokat, akik belélegzik, érzéketlenné teszi a fájdalommal szemben”.
Azon a napon a műtőben több neves kollégája is vele várakozott a „csodatévő” beavatkozásra, ami akár sikerül akár nem, mindenképpen Gilbert Abbott műtétével jár, akinek a tüdődaganata átterjedt a nyelvére és mellkasi mirigyeire. A műtéti terv a daganat kihámozása volt, ha érez fájdalmat a beteg, ha nem.
Warren ez esetben joggal kételkedett, hiszen már találkozott Wells-szel, az éterhatás valódi, első felfedezőjével, 1845 januárjában.
Ekkor, szintén Warren engedélyével, aki komorsága, gúnyos, kimért magatartása ellenére talán nagyon is várta a megváltó fájdalomcsillapítás felfedezését, Wells bemutathatta az éterrel nyert tapasztalatát. Egy foghúzásra váró beteget érzésteleníthetett. Az a tény, hogy a kísérlet csúfosan elbukott, a beteg üvöltött a fájdalomtól, ma már teljesen megmagyarázható, mert sokkal többet tudunk az élettanról.
Ami ma egyértelmű fiziológiai tény, az 174 évvel ezelőtt egy elképzelhetetlen, ostoba elméletnek tűnt volna, ha egyáltalán lett volna bármi próbálkozás annak kiderítésére, hogy Wells több száz sikeres érzéstelenítése után miért nem sikerült pont az, a Sordöntő?
Igaz, van ez így a mai napig az orvoslásban, hogy távol minden ésszerű magyarázattól kivont karddal védelmezik orvosok az elavult tanokat, vagy amikor süketen és vakon fordítanak hátat a kollégák sikeres, ám számukra vagy akár a jelenlegi tudás számára ismeretlen hatásmechanizmusú gyógyítási eredményeknek.
Úgy tűnik, ez öröklődik orvosi körökben, sokan inkább folytatják a romboló, ám bejáratott gyakorlatot, mintsem beismernék, a gyógyítás érdekében tanulhatnának valami újat, jobbat.
Az akkori beteg egy iszákos férfi volt, aki egyszerűen hamarabb lebontotta a belélegzett étert, mintsem a műtét befejeződhetett volna. Wells elbukott, Warren csak gúnyosan mosolygott, nem megmondta ő, hogy lehetetlen a fájdalmat csillapítani?
Azon a napon tehát Gilbert Abbott halálosan sápadt arccal, rettegve a közeledő végzettől, a sebészek gúnyos mosollyal az arcukon, a medikusok kárörvendő vigyorral figyelték, ahogyan Morton megkezdi az éter belélegeztetését a beteggel. Jóval hosszabb ideig tartotta az üvegedényt Gilbert szájában, arra bíztatva őt, hogy jó mély levegőket vegyen, mint Wells annak idején. Majd átengedte a petyhüdten fekvő beteget Warrennek, aki felhajtotta az ingujját és belevágott a férfi testébe.
Feszült csend követte minden mozdulatát, minden pillanatban számítva a beteg halálhörgésére, miközben Warren merev arccal bontotta ki a szövetek közül a daganatot, de csak a mélységes, kozmikus csend hallatszott a műtéti arénában.
Warren arcáról egyszerre eltűnt a gúny, majd szemében váratlanul könnycseppek jelentek meg. A műtét befejeztével rekedtes, elfúló hangon volt csak képes kinyögni pár szót, ezeket: „Ez…ez már nem szemfényvesztés”. Szinte önuralmát vesztette az élmény hatására, szikár arcán könnypatak futott végig.
A könnyek Warren arcán, akit évek óta hidegen hagyott jajveszékelő betegei látványa, szenvtelenül, határozottan égetve, vágva az emberi húst, mélyen megrendítették a jelenlévőket is megérezve, hogy akkor és ott olyan áttörés történt, ami a sebészi munka addigi alapelveit alapvetően megrendítette.
A hatékony fájdalomcsillapításnak köszönhetően előretörés kezdődhetett, ami örökre megváltoztatta a műtétek kimenetét.
Addig nem látott fejlődés indulhatott, amit az évezredek során még csak remélni sem mertek, sem az sebészek, sem a betegek.
Igaz, a fájdalomcsillapítással itt, Európában nagyot csúsztunk amerikai kollégáinkhoz képest, ők már javában alkalmazták a fájdalomcsillapítást a műtétek alatt, míg itt még csak vitatkoztak a szükségességén.
Így kellett kínhalált halnia Angliában Sir Robert Peelnek, egy akkoriban híres politikusnak, akit 1850-ben lovasbaleset ért és rettenetes csonttöréseket szenvedett el. A csontszilánkok megsértettek jó néhány véredényt, a férfi erősen vérzett. Viktória királynő udvari orvosa, Sir James Clark kocsin vitette a beteget a Whitehall Gardenbe és Anglia vezető sebészét hívatta hozzá.
Amerikában akkor már 5 évvel jártak a fájdalomcsillapítás felfedezése után, de Angliában egyetlen orvos sem tett kísérletet arra, hogy azt alkalmazza. A beteget pedig olyan pokoli fájdalmak gyötörték, hogy hozzá sem lehetett érni, nemhogy bekötözni. Három napig tartó, kínokkal teli haláltusa során szenvedett ki.
Angliában 1846. december 21-én, egy hétfői napon történhetett volna meg az áttörés, amikor Robert Liston professzor megoperálta Frederick Churchill komornyikot, egy elgyötört, seblázban haldokló embert. Liston így vezette fel az első éteres műtétet: „Akkor most kipróbáljuk ezt a jenki trükköt, amellyel állítólag érzéketlenné lehet tenni az embert!”
A siker ellenére csak a viták hevessége fokozódott arról, hogy szabad-e, lehet-e használni a fájdalomcsillapítást, ahelyett, hogy dicshimnuszokat zengve, azt bevezették volna a sebészeti gyakorlatba.
Ehhez még szüksége volt pár évre a régi tanok rendíthetetlen hívőinek. Sajnos akkoriban is, ahogy sok helyütt ma is, ők voltak a döntési helyzetben. Élet és halál felett.
Így indult a sebészek évszázada, abban a hitben, hogy elhárultak az akadályok a műtéti beavatkozások elől, a betegek számára megnyílt a valódi választás lehetősége, ami addig csupán abban állt, hogy a betegségébe, vagy a műtétbe akar belehalni.
Mint minden „heuréka” pillanat után az orvoslásban, a sebészetben is hamarosan bekövetkezett a csodálkozás ideje azon, hogy nincs egyedüli, üdvözítő beavatkozás, az immár fájdalommentes műtétek után a betegek továbbra is nagy számban pusztultak el sebfertőzésben vagy kivérzés miatti sokkban.
A további lépések, amiért orvosok százai küzdöttek a fertőtlenítés, kézmosás és tiszta körülmények közti betegápolás lettek.
Hosszú az utunk, 174 évünk telt el a műtét alatt éberen kínlódó betegtől az ultramodern műtők megjelenéséig, ahonnan ma már nagyobb eséllyel kerülnek ki élve a betegek.
Napjainkban egyebek mellett az antibiotikumokkal szemben ellenálló baktérium törzsek szabnak határt a túlzott magabiztosságnak. Csak Angliában naponta 100-150 ember hal meg szepszisben, mert nem áll rendelkezésünkre olyan antibiotikum, mint a 79 éve hivatalosan is elfogadottá vált penicillin.
Szegény penicillin-hatás amúgy ezer év óta ismert volt, de mivel „csak” szegény népek használták gyulladás kezelésére, természetesen a komoly tudomány nem vehette komolyan.
Egészen Flemmingig, aki egyébként nem ismerte fel azonnal jelentőségét a kísérleti táptalajain történteknek. Pár évvel később két másik orvosnak köszönhetően születhetett meg a penicillin gyógyszerformája.
Van tehát tere és immáron ideje is, az emberi testet teljes egészében látni és megközelíteni a kezelés során, józanul bízva saját öngyógyító képességében, azt minél inkább természetes anyagokkal támogatva. Orvosi szememmel nézve pedig, kedves kollégák, a kíváncsíság és megfigyelés összegyűjtése és kutatása tapasztalatainknak a legnagyobb továbbvivő erő az orvoslás történelmében.
Dr. Borbély Katalin több mint 30 éves nemzetközi szakmai tapasztalattal és funkcionális orvoslást szolgáltató engedéllyel rendelkező háziorvos. Foglaljon egy 20 perces ingyenes konzultációt.