Borbély Katalin – Életutam részlete

Az első orvosi táskámat ötéves koromban kaptam meg. Mivel a szüleim eredetileg
mérnöknek szántak, tizennégy éves koromban azt mondták, abban az esetben veszik
komolyan orvosi ambícióimat, ha nyaranta elmegyek kisnővérnek a kórházba.
Úgyhogy én elmentem kisnővérnek az Apáthy István Gyermekkórházba, és négy
nyáron keresztül hordtam a kakit, pisit, mostam fel és takarítottam. Akkor aztán jól
nem vettek fel az orvosi egyetemre, mert abban az időben az értelmiségi szülő nem
számított jó referenciának. Két évig maradtam főállásban, mint nővér, mikor a
maximális pontszámom ellenére harmadjára sem akartak felvenni, de végül
protekcióval bejutottam. A tanulmányaim alatt a Mentőkórházban dolgoztam, mint
nővér, így aztán azt hiszem, hogy egy kicsit másfajta orvos lettem, mint az átlag, mert
megláttam azt, hogy a nővér (aki beszélget a beteggel) mennyivel többet tud meg egy-
egy páciensről, mint maga az orvos.
Az egyetem után tizenhárom évig voltam mentőorvos, de a negyedik gyerekünk
születése után inkább a körzeti állást választottam. Egyébként is régóta foglalkoztatott,
hogy háziorvos legyek, ahol többet tudhatok betegeim életéről.
A háziorvoslásban eleinte nagyon el voltam szánva, minden gyógyszert felírtam, amit a
modern gyógyászat protokollja szerint kellett, de egy idő után zavaróvá vált számomra
az, hogy a betegek mégsem gyógyulnak, hanem visszajárnak ugyanazzal vagy még
rosszabb bajjal. Akkor elkezdtem más módszereket is megtanulni, NLP-t, reflexológiát,
lézer- és mágnesterápiát, hátha tudok alternatív segítséget is nyújtani a praxisomban.
Rendszeresen kaptam meghívó leveleket a homeopatáktól is, de annak valamiért
ellenálltam. Akkoriban a homeopátia tiltott dolog volt Magyarországon.
1999-ben történt, hogy egy szombat délelőtt, a gyerekekért sietve, autóbalesetet
szenvedtem. A férjem váltott az ügyeletben, ő jött ki megmenteni, a gerincem és egyéb
csontjaim is eltörtek, azt mondták, számoljak azzal, hogy lebénulok. Számomra a
kórházban ekkor egy tanulság született: eddig azt mondtam, hogy nincs, most viszont
van időm a homeopátiára! Elkezdtem a fellelhető könyveket olvasni, és bejelentkeztem
tanfolyamokra, ahol az egyik első érzésem a felismerés volt, hogy „hiszen én ezeket
tudom!”, s ez olyannyira igaz volt, hogy már 2000-ben letettem a licenszvizsgát.
Minden gyógyszerkép egy személyiség képe, mint egy izgalmas regény!
Általános tapasztalat, amikor orvosok elkezdik tanulni a homeopátiát, azt mondják
„végre valami!”, mert meglátják, hogyan lehet különbséget tenni pl öt torokfájós
között, s hogyan lehet egyénre szabottan szereket felírni. Óriási felelősség ez, hiszen
szemtől szemben ülsz a beteggel, ő a bizalmába fogad és tőled vár segítséget, nem
mindegy, mit mondasz, mivel küldöd haza. Ugyanakkor nagy tévedés az az állítás,
amivel többek között ma a homeopátiát támadják, hogy „majd jól belehal, aki
odamegy”, mert egyrészt a beteg először mindig a hagyományos orvosláshoz fordul, és
amikor már semmi nem jött be, és azt mondja, elég, kezd el alternatív utakat keresni.
Másrészt a homeopátiával nem tudsz ártani, itt nincsenek mellékhatások.
Mindig is abban hittem, hogy az orvoslásnak betegközpontúnak kell lennie, s az az
elképzelés, hogy egyféle megközelítés majd mindenkire igaz lesz, sosem működött és
sosem fog. (Ez egyébként nem más, mint a populációgyógyászat, amit a pénz irányít.)
Ugyanakkor, ahogyan a mindennapokban, úgy a gyógyításban is igaz az, hogy a „csak

beszélgetünk” sorsfordító erejű tud lenni, kérdés, hogy aztán az orvos ehhez mit tud
még hozzátenni életmód tanácsokkal, vitaminokkal esetleg gyógyszerekkel.
Ma azonban nem egészségügyben, hanem betegségügyben vagyunk érdekeltek. Ha
belép a vérnyomásbeteg a rendelőbe, eszünkbe sem jut az pl az epéjével foglalkozni, a
vérnyomását kezeljük. A homeopátia, mint holisztikus orvoslás nem a diagnózist keresi,
hanem a tünetek eredetét, ehhez azonban jóval több időt kell szánni egy-egy betegre,
különféle tesztek és vizsgálatok elvégzésére.
Ma Magyarországon előfordulhat az, hogy szakvizsga és tapasztalat hiányában
orvosok közösségi oldalakat indítva véleményt alakítsanak ki olyan témáról,
amelyeknek még a megközelítéséhez sem rendelkeznek megfelelő eszköztárral. Én ezt
az ismeretlentől való félelemnek tudom be. Hat évig dolgoztam a londoni homeopátiás
kórház poszttraumás stresszben szenvedő betegeket kezelő osztályán. Csakis olyanok
kerültek hozzánk, akiket orvosok és pszichiáterek küldtek, mert már mindent végig
zongoráztak, és semmi sem segített. Én olyan gyógyulásoknak voltam (és vagyok)
szemtanúja, hogy jöhet bárki, akármilyen véleménnyel, ami kizárólag negatív oldalról
közelít például a homeopátiához, nem érint meg, nem érdekel, engem a betegeim
gyógyulása érdekel.
Az érdekel, hogy a betegeim visszajeleznek, jól vannak és nem kell jönniük többet.
Amikor azt írja, hogy „köszönöm”, mert akkor tudom, hogy helyrejött. Vagy amikor
felkeres valaki, mert Theresa küldte, aki már hat éve letette a pajzsmirigy gyógyszerét.
Esetleg felhív a mallorcai nyaralásáról, akivel pár éve még azt közölték, le fog bénulni,
s azt mondja, épp az egészségemre koccint. És ezekből az élményekből sok van.
Számomra ez a minősítés.” (Borbély Katalin Éva)

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.