A legjobb orvosok azok közül kerülnek ki, akik maguk is voltak betegek?

Egyszer, még egyetemista koromban azt mondta egy orvos tanárunk,
hogy a legmegértőbb, legsegítőkészebb, kutató elméjű, egyszóval a
legjobb orvosok azok közül kerülnek ki, akik maguk is voltak betegek,
vagy reménytelennek tűnő helyzetben ápolták beteg hozzátartozót.
Az a szenvedés, amikor nem tud egy erre képzett ember, egy orvos
segíteni önmagán vagy beteg szerettein, hihetetlen távlatokat nyit az
orvosi, emberi elme számára, félredobva a megtanult de immár nem
műkődő terápiákat, megrögzött gyógyítói elképzeléseket, és új ötletek,
megoldások zuhatagát zúdítja rá.
Ezen merengtem a 16 éves, talpától a nyakáig lebénult, három nap alatt
is már rohamosan fogyó fiútest mellett és ömlöttek a könnyeim napok
óta. Egy hete ez a kamasz még udvarolt, nevetett, viccelt, most pedig itt
fekszik teljesen magatehetetlenül negyedik napja. 16 éves volt.
A fiam. A fiunk.
Az agyam lebénult, a félelem árkokat vájt az arcomba, nem csak az
enyémbe, férjemébe is. A rettegő könyörgés volt az egyetlen még
épnek, emberinek mondható gondolatunk az első napon, amikor
világossá vált a várható diagnózis.
A kiérkező háziorvos, majd a cambridge-i kórház konzultáns
neurológusa által ez a diagnózis villámgyorsan megszületett, vírusos
felsőlégúti hurutot követő, emiatt kialakult Guillain- Barre szindróma.
Autoimmun eredetű betegség, az immunrendszer vétkes tévedése, ami
a vétlen idegrendszert is megtámadja miközben a kórokozó ellen indult
harcba. Legtöbb áldozata fiatal férfi, fiú, évente nagyjából 500 embert
veszítünk el így csak Angliában. Mivel akkoriban ott éltünk, ott tudtam a
legfrissebb statisztikákat. A piedesztálra emelt statisztikák szerint
részlegesen, spontán gyógyulhat pár hónapon belül, ha a bénulás nem
túl kiterjedt, majd egy évig is eltarthat a teljes felépülés.
A betegek 10 százaléka az első harmadban meghal valamilyen
szövődményben, amikor a légzőizmokra is kiterjedt a bénulás, amit
csak abból tudhatunk meg, hogy a beteg légzése leáll. Ma már van
lélegeztetőgép, az igaz, de a levegőben keringő mikróbák számára
könnyű préda lehet egy mesterségesen lélegeztetett ember, emiatt is
ilyen rossz a végkimenet sokak számára.
A diagnózis, ez a fétisként imádott és megkövetelt végpontja a mai,
„modern” orvoslásnak kegyetlenül tárgyilagos, a kollégák azonnal arra
intettek, hogy készüljünk a legrosszabbra, mivel fiunknál nagyon

gyorsan haladt előre a bénulás, 4 nap alatt a teljes vázizomzat lebénult,
nincs gyógyszer, nincs semmilyen mód arra, hogy a gyermekünkön
segíthessünk, várni kell és remélni. A plazmafelezéssel várni kell, amig
a légzés leáll. A neurológus konzultáns azt javasolta, hagyjuk bent a
kórházban és ha bekövetkezik a nagy eséllyel elvárt légzésbénulás,
majd gépre teszik és ha minden feltétel adott esetleg elvégzik a
plazmafelezést, amivel a keringésben lévő károsító anyagokat ki tudják
mosni. A veséje ugyan ettől teljesen tönkre is mehet, de legalább nem
lesz annyi ellenanyag a vérében. Amennyiben szerencséje van, nem
kap el olyan fertőzést a kórházban, amin nem tudnak segiteni az egyre
romló baktérium rezisztencia mellett.
Remélem nem tűnik furcsának, mi, orvos szülők, fiunk alig észlelhető, de
szemtanúk által is észlelt reakciói és saját érzéseink, tudásunk alapján
az otthonápolás mellett döntöttünk. El sem tudtuk képzelni, hogy ezt a
szívünkből szakadt gyermeket esetleg úgy veszítsük el, hogy
magányosan, az orvosi műszerek alatt feküdt egy kórteremben.
Mentőorvos is vagyok, minden eszközöm megvolt a légzés első,
alapvető támogatásához, ha mégis teljesen eléri a rekeszizmot a
bénulás. Amíg a mentő kiérkezik, biztosan tudtam, hogy fent tudom
tartani fiam légzését. És akkor már nem féltem annyira, anyaoroszlán
voltam, karddal és emberfeletti erővel felfegyverkezve. Egyszerűen
éreztük egy Gondviselő Isten jelenlétét, minden percben tudtuk, velünk
van. Persze nem állíthatom, hogy akkor megértettem, hogy MIÉRT
Ő??? MIÉRT MI???
Mivel otthon ápoltuk a gyereket, semelyik, a rendszerben elérhető orvos
kolléga nem vállalta fel a közösséget velünk, és mi minden érzékünkkel
felfelé tekintettünk, oda küldtük az imáinkat és alvás helyett a köztünk
fekvő gyerek légzését számoltuk.
Ebben a betegségben talán az a legiszonytatóbb, hogy teljesen tiszta
tudattal éli meg a beteg a lebénulást, a vegetatív rendszer felbillenését,
hol rohanó pulzussal, hol alig tapinthatóval. A légzőizmok részleges
működése miatt fullasztóan nehezedik a saját mellkas súlya a tüdőkre,
légszomjat és rémületet okozva. A mimikai izmait is elérte a bénulás, így
nem volt arckifejezése, csak azok a valaha olyan huncutul csillogó,
tengerkék szemek néztek fáradtan a világba, minden nap egyre jobban
besüppedve a csontossá fogyott arcba. És mi vittük, fel a hálószobába,
minden este, le a nappaliba minden reggel, mert legalább valaminek
lennie kell…. És eljő a reggel és az este… Mantráztunk, vegetáltunk

testileg, csillagokkal rohantunk lelkileg. A napok folyamán egyre
könnyebb volt ölbe venni… Pépesítettünk, vitaminokat szereztünk be, az
összes fellelhető fizioterápiás szerkezetet bedobtuk az izmok
mozgatására, homeopátiás szerek tucatjait adtuk a mindenkori tünetnek
megfelelően, felkutattunk minden elérhető tudományos irodalmat, hátha
találunk egy reménysugarat, hátha mégis nem hiába lettünk orvosok
mindketten és van módunk segíteni… Férjem munkája révén
kapcsolatban állt Európa vezető neurológusaival is, akik szívesen adtak
tanácsot, amivel többnyire részvétüket fejezték ki. Világos?
Kedves Olvasó, egészen nyugodtan lehet megvetni az orvost ha
homeopátiát alkalmaz, lehet elítélni a tudományos kutatót, ha mindezt
támogatja, de nem elítélhető a rettegő apa és anya, akinek az orvosok
és a tudomány azt mondják, hogy a gyermekük elég jó eséllyel
belehalhat ebbe a betegségbe. Ha mégsem hal meg pár héten belül,
akkor is 80 százalék eséllyel idegrendszeri maradványtünetei lesznek.
Igy fordultam negyedik megszerzett szakirányú diplomám felé és a
„nyugodjon bele édesanya, kolléganő” jótanácsok megfogadása helyett
hezitálás nélkül homeopátiás szereket kezdtem használni fiam éppen
fellépő, megfigyelhető testi-lelki tüneteinek együttesére, ahogyan azt
tanultam és munkám során gyakran használtam is.
Magyarázatul egy kis kitérő az akkori szakmai hátteremről: nagy
megtiszteltetésnek érzem a mai napig, hogy a Royal London Kórház
homeopátiás részlegén, többek között a poszt traumatikus betegségben
szenvedők osztályán dolgozhattam 6 évig, abban az időben is éppen,
ahol kizárólag azon betegek kezelését folytattuk, akik a gyógyszeripar
ajánlotta terápiák egyikétől sem javultak, sőt gyakran egyre mélyebbre
süllyedtek életük útvesztőjében. Betegeink egy része a katonaságtól
került hozzánk Afganisztáni, Iraki háborús élményeikbe rokkanva, sokan
gyermekkori erőszak áldozataiként próbáltak túlélni, gyógyulni, és
mindannyiuk természetesen már többször állt a hagyományos
gyógyászat kezelése alatt. Sajnos teljesen eredménytelenül. A mi
osztályunkra csak azok kerülhettek be, akiket a pszichiáter szakorvos
utalt be bizonyítottan hatástalan gyógyszeres kezelés sorozatok után.
Vagy akiknél életüket ellehetitlenitő fizikai tünetek léptek fel és sem a
belgyógyász szakorvosok, sem a reumatológusok vagy más egyéb
szakágazat képviselője nem tudott nem, hogy gyógyítani, de szinten
tartó kezelést sem tudott nekik ajánlani. Hozzánk kerültek a
gyógyszerekre sokszorosan érzékeny betegek, akik már túl voltak multi
diszciplináris kezelési terveken, gyógyszereken, módszereken és

odajutott a testük, hogy minden kémiai szerrre allergiás rohammal
válaszolt.
Nos, ilyen alapokról, személyes és szakmai tapasztalatokból indultam.
Mellettem állt nagyon kedves barátom, gyermekorvos kolléganőm, Dr
Molnár Mariann, aki mindvégig fogta a lelki kezeinket és visszaterelt a
megőrülésből a tiszta gondolkodás felé, hogy segíteni tudjunk a
gyermekünkön. Villanásnyi idő alatt cammogtak a napjaink és a napok
minden percében ezerszer vesztettük el a reményt, amikor a gyerek
várnyomása lefelé vagy éppen felfelé száguldott, a szíve majd kiütötte a
mellkasát, szakadt róla a veríték vagy éppen a mellkasát támogatva
tudtunk csak éppen elégséges légvételre elegendő izommunkát
produkálni. Ezerszer csillant fel a remény, amikor elgyötört arcán
megjelent egy pici fény, fogalmunk sincs pontosan mit, de tudtuk az
ÉLET visszatértét látjuk. Aztán ez is halványodott és kezdődött a
küzdelem a levegőért. És mentek a homeopátiás szerek váltogatva a
tüneteknek megfelelően, a nyelési nehézségek miatt pépesített étel
mokkáskanálaként és zokogó vergődések csontsovány testét emelgetve
a mosdatáshoz. Lánytestvérei bénultan a félelemtől meséltek neki,
beszéltek hozzá, amire alig- alig kaptak reakciót. Az osztálytársak
eltűntek, távolról, rémülten kérdezgettek minket, vajon meghal-e?
Ti, akik olvastok most engem, vannak köztetek anyák, apák, orvosok?
Ismertek hasonló helyzetet, amikor a véred ontanád gondolkodás nélkül
meghalnál, csak a gyereked éljen túl? Van e ebben a helyzetben
jogosultsága a fensőbbséges szkeptikusságnak és statisztikák
elemzésének? Megmenti-e az életet a TV híresség nagyképű kísérlete a
homeopátiás szerek lejáratása érdekében?
A modern orvoslás csúfos bukása volt minden javaslat és terápiás
semmi, amit nyújtani tudtak kollégáink, akik pedig tudásuk legjavát
adták, mert kedveltek minket és nekik is volt hasonló korú gyermekük.
Érthető. Ettől azonban a tény tény maradt, óráról órára, percről percre
éltünk, értékelve a legcsekélyebb javulásnak érzett jelet. Naplót is írtam,
utólag fedeztem fel, hogy percről percre húztam a vonalakat, vagy az
apja, hiszen felváltva maradtunk otthon, a fizetésért meg kellett dolgozni.
11 nap múlva a fiam elmosolyodott. Vagyis pergamenszáraz,
piszkosfehér arcán feltűnt egy pici szájzug mozdulat, ahogy fölé
hajoltam. Nem hittem a szememnek, képzett orvos vagyok, ez nem
lehet, hiszen a Guillon-Barre nem engedi el ilyen könnyen az áldozatát.
Feszülten figyeltem az arcát, fáradt kék szemei biztatóan néztek rám és

újra rezdült az a szájzug. Olvassa-e vajon remegő szívű Szülő ezt a pár
sort, ha igen, érti, mi zajlott le bennem. Újabb homeopátiás
gyógyszerek, hívtam Mariannt, hívtam a férjem, jöjjön azonnal haza,
mert Csoda történik nálunk.
Nem nyújtom hosszabbra, mint kellene, az otthoni fizioterápia, a
homeopátiás gyógyszerek, az imádságaink visszaédesgették a
gyermekünk. Testrészről testrészre engedett fel a bénulás, babaként
újratanult járni, a megkönnyebbüléstől zokogó apja vállába
kapaszkodva, nála egy fejjel magasabban, szinte születési súlyával. De
ment, igyekezett és minden órában tovább lazult a hurok.
Egy hónap múlva, amikor csontsoványan, de újra mosolyogva billegett
az ingó köveken, felettünk kéken szikrázott a szeme színére hasonlítani
vágyó Ég, angyalszárnyi simításokkal suhant el egy nyári szellő és mi
csak bámultuk az élő Csodát, a minden statisztikával dacolóan gyógyuló
fiút, akit Isten mégsem hívott magához, visszaengedte közénk, az
Életbe.
Igy van az, hogy senki a világon el nem veheti tőlem a bizalmat és
annak tudását, hogy a homeopátiás gyógyszerek megfelelően
alkalmazva gyógyítanak. Tanúja ennek valamennyi gyermekem,
barátaink, Mariann, és a betegeim százai, akik ezen az úton találtak
vissza az Egész-séghez. Köszönöm, ha újra születnék is újra büszkén,
boldogan lennék homeopata szakorvos is.

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.